Sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy tehetséges embernek születni kell-e, vagy hosszú, fáradalmas munkával ez a tulajdonság kifejleszthető. Aztán rájöttem, a tehetség vagy benned van, vagy nincs. Hiába próbálod megtanulni, maximum csak annyit érsz el vele, hogy utánozol másokat. Ezt a témát járja körül az ír rendező, Lenny Abrahamson legújabb filmjében, a Frank-ben szórakoztató, mulatságos és néhol szívszorító módon.

Ez a "dramedy" egy hétköznapi ember útkeresésének és önmaga megtalálásának a története, aki szeretne kiszakadni a szürke valóságból és valami nagyszerűt, valami maradandót alkotni, bár ő maga tehetségtelen. A film Jon Ronson írásán alapul, aki billentyűse volt annak az Oh Blimey Big Band nevű zenekarnak, aminek Chris Sievey nevű énekese egyszer csak gondolt egyet és létrehozta saját alteregóját, Frank Sidebottom-ot, magára húzott egy papír-masé fejet és olyan random dolgokról kezdett el énekelni, mint például a Monopoly. Ezt az alapötletet ollózták ki az írók és építették bele saját történetükbe.

Jon (Domhnall Gleeson) egy teljesen átlagos figura, átlagos munkahellyel és élettel. Mivel ennél többre vágyik, elszántan próbálkozik a zene és dalszöveg írással, amiről  blogot vezet és rendszeresen tweetelget nem létező rajongói számára. Egy véletlen folytán a The Soronprfbs nevű, mainstreamnek egyáltalán nem nevezhető zenekar útjába sodorja a sors, akik beveszik maguk közé billentyűsnek. Az ihlet hiányban szenvedő Jon-t egyből megfogja a banda különcsége és egyediségük zsenialitása. A tagok kivétel nélkül elvont művészlelkek, de az énekes, Frank (Michael Fassbender) mindegyikükön túltesz, ugyanis gyerekkora óta egy papírmasé fejet visel, amit soha nem vesz le magáról. Jon-t magával ragadja ez a világ és kétségbeesetten próbál beilleszkedni és sztárt faragni a zenekarból több kevesebb sikerrel. De vajon a bandának szüksége van-e Jon-ra, vagy a hírnévre?

A film tökéletesen bemutatja a mai socialmedia világát, azaz bárki lehet híres a Facebook, Twitter, Tumblr segíségével, ha elég jól el tudja adni magát az arctalan tömegnek. Az elején még vígjátékként kezdődő történet a vége felé egyre inkább alakul át drámává és hiába a komorság és kissé depresszív hangulat, még így is azon kaptam magam, hogy fel-fel röhögök az egyes kínos szituációknál, jeleneteknél, annyira abszurd az egész. Michael Fassbender fej nélkül is rendkívül mulatságos és valósággal lubickol a szerepében. Domhnall Gleeson szimpatikusnak induló karakterét pedig a sztori előrehaladtával egyre jobban utáltam meg (valószínű azért mert nagyon jól játszik). A Frank nem egy szokványos értelemben vett komédia a vicces események és poénok hátterében komoly téma és emberi sorsok húzódnak meg, hogy a legvégén úgy hagyja el az ember a mozitermet, hogy még egy-két óra elteltével is a filmen gondolkodjon.